Nagyböjt 1. vasárnapja: az igazhitűség, az ikontisztelet vasárnapja
2016. február 14. vasárnap, 13:42 | 
Írta: László atya
Megtehette volna Jézus, hogy fényes ígéretekkel, látványos csodákkal szerez tanítványokat. Olyan lehengerlő módon, amelynek nem lehet ellenállni. Ő nem ezt az utat választotta. Meghívta őket. Alázat és szeretet van ebben a ma hallott meghívásban. Nem kötelező. Esélyt ad a visszautasításra, és értékesebbé teszi a szabad döntést, ha nyomába szegődünk. Tévednek azok, akik reklámhadjárattal, harsányan, a mások ellenében kínálják őt. Meghívásos alapon tejed a hit.
Keresztelő János is egyszerű szavakkal így mutatja be Jézust tanítványainak. Íme, az Isten báránya. Aki életét adja értünk, helyettünk, mint az áldozati báránya választott nép szertartásaiban. A böjt egyik feladata: hogy megtisztítva szemünket az ima, a szertartások segítségével, a bűnbánat által, megkérdezzük mi is Jézustól: Mester, hol laksz És nyomába szegődjünk, úgy mint tette ezt Fülöp és János.
A böjt a Mesterrel való találkozás ideje. Nyomába szegődünk, megnézzük, hol lakik. – Eljövünk a templomba. A legszebb, legjobb dolgokat nehéz megfogalmazni. Azt is, pl. hogy miért olyan jó itt lennünk? Hogy miért más itt az ima, mint otthon? Legyünk büszkék arra, hogy miénk Győr egyik legszebb temploma. Minden az Istenre tereli a figyelmünket. A tömjén a mennyország jó illatát idézi, az ének azt a harmóniát, ami a hittel, az Isten jelenlétével, és az istenszerető emberek közösségében tölt el bennünket.
Itt a kérdéseinkre választ kapunk a szertartásban, az evangéliumban, a prédikációban. Örömeink, gondjaink helyükre kerülnek. Az ikonosztázion pedig felemel, és a végtelenbe nyitja tekintetünket. Megtanít hittel látni az életben, a világban. A mai vasárnap az igazhitűség, az ikontisztelet vasárnapja. Azt énekeltük, hogy:”a te szentképed előtt meghajlunk Jóságos, kérvén bűneink bocsánatát Krisztus Istenünk…” Hosszú út vezetett eddig a vasárnapig. Négy évszázados vita, képrombolás, belső harc előzte meg az ikonok tiszteletének ünnepét.
Az ikonok tisztelete természetes volt az ősegyházban. Ám a VII. században erősödtek fel azok a hangok, amelyek arra a mózesi törvényre hivatkoztak, melyben Isten megtiltotta a választott népnek, hogy szobrokat vagy képeket készítsenek az istenről, és azokat imádják, mint a pogányok. Az Isten láthatatlan, ezért ábrázolhatatlan. Ez volt az akkori érv. Az ikontisztelők érve így hangzott: Jézus Krisztusban az Isten láthatóvá lett. És a mi látható, az ábrázolható is. A szent ikonokat az egyház és a hívő nem imádja, hanem csak tiszteli. Rajtuk keresztül, azok segítségével közelebb kerül azokhoz, akiket az ikonok ábrázolnak: a szentekhez, az üdvösségtörténet nagy eseményeihez, melyekben tetten érhető az isteni gondviselés.
842-ben, a VII. egyetemes zsinat kimondta a szent ikonok tiszteletének értékét. Damaszkuszi Szent János himnuszait és írásait megerősítette, és rögzítette, hogy az ikon: ablak az Isten országára. Egyszerre ábrázolja a szentírás igazságát és a szenthagyomány örökségét, az egyház hitét. Vagyis aktualizálja a hívőnek minden korban mindazt, amit az egyház hitt, és amiben nekünk is hinnünk kell. A szent ikonokat szigorú szabályok szerint festik. Bibliaórán beszéltünk már Rubljov ikonjáról, Ahol az ég kékje, a föld barnasága, az élet zöld színe jelenik meg a szentháromság személyeinek ruhájában, átszőve a menny, a megdicsőültek arany színével.
Az ikonfestő a képek nyelvén, színekkel és mozdulatokkal fogalmazza meg üzenetét. Ha az ikonok elé állunk, kinyílik számunkra a világ. Látni tanítanak. A végtelenbe nyíló perspektívával, imádkozva és böjtölve festették azokat, hogy közelebb hozzák hozzánk a végtelent, láthatóvá tegyék a láthatatlant. Az egyház hite sugárzik át az ikonokon. Egy közösség tagjává tesz, és megőriz az igazságban, ha ott van a házunkban, ha megállunk előtte az imádság idején.
Ha valóban megéreztük az Istennel való találkozás örömét, az meglátszik rajtunk, a templomból hazafelé menet. Egy gyümölcsárus fiúról olvastam, hogy a vonat árulta az almáját, de bármilyen szépek is voltak a gyümölcsök, bármilyen szép szavakkal kínálta azokat, nem vett senki belőle. Elkeseredve, elfáradva leült az egyik üres helyre, és mert már a szája is kiszáradt, kivett egy almát a kosárból és beleharapott. Annyira jóízűen ette, annyira látszott rajta, hogy jólesik neki, hogy egyszerre mindenki a pénztárcája után nyúlt. Hamarosan kiürült a kosár.
Ha az Istennel való találkozás megélt örömével járunk a világban, ha látszik rajtunk, mennyire jó nekünk együtt lenni a hívő közösséggel és ennek éltetőjével, Jézus Krisztussal, akkor egyre többen leszünk a templomba. Azért vágyunk ide vissza, mert itt összeér az ég és a fölt. Találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel, távol lévő rokonainkkal, és tervezhetjük a jövőt is. Mert aki ebben a házban otthon van, az otthon van Urunk minden alkotásában. Hisz ugyanaz az Ura a múltnak a jelennek és a jövendőnek is.
