Pünkösd után 24. vasárnap. Jairus leányának és a vérfolyásos asszonynak a meggyógyítása Lk 8,41-56.
2016. október 30. vasárnap, 20:08 | 
Írta: László atya
A beteg asszony története beékelődik Jairus leányának feltámasztási eseménysorába. Mindent egy lapra feltéve Jézus után furakodik, – pedig tudja, hogy nem miatta indult el – és minden erejét, minden hitét összeszedve megérinti ruháját. Lukács jó író. A 12 éves haldokló kislánynak jó párja a 12 éve betegségben szenvedő asszony. Ugyanakkor jó orvos is, mert védi kollégái becsületét. Amíg Máté leírja mennyi mindent kiállt az asszony az orvosoktól, hogy mindenét rájuk költötte és semmit sem tettek vele, addig Lukács röviden csak annyit közöl: „Nem tudták meggyógyítani.”
Ami a két történetet összeköti – az a hit. Jairus hite és a beteg asszony hite. Először még rejtőzködő hite van. Amint meggyógyul, lelki ereje is nagyobb lesz. Ki tudja mondani betegségét is – ami egyébként abban a korban szégyellni való volt – és hitét is.
Jézus kérdése:”Ki érintett engem?” – két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy ő egészen ember. Nem lát hátrafelé. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a mózesi törvényt alárendeli munkájának. Újszövetség kezdődött el vele, a régi szövetség törvényei alá vannak rendelve az ő tevékenységének. Mózes ugyanis előírta, hogy ha egy asszony vérzésben szenved, akkor tisztátalan. Nem érinthet senkit, és ha valaki megérinti, akkor ő is tisztátalanná válik. A mózesi törvény alapján Jézusnak azért, mert az asszony megérintette, el kellene mennie a papokhoz, áldozatot kellene bemutatnia, és a törvényben előírt idő leteltével mehetne csak újra emberek közé. Jézus meggyógyítja. Így már mindketten tiszták. Az asszony hite és Jézus közelsége, gyógyító ereje testi és lelki egészséget hozott.
A két történetet a hiten túl az a Krisztusi szó köti össze, hogy „Ne félj!” Ezt mondja az asszonynak is, Jairusnak is. Rengeteg félelem vesz körül minket. Már a mesék is félelmeket ültetnek el a gyermekek lelkében. Marxi elmélet volt, hogy a tudomány növekedésével csökken a félelem és vele a hit is, amit szerinte a félelem táplál. Nos, mindkét elképzelés tévesnek bizonyult. A tudomány növekedésével nem csökkent, hanem nőtt a félelem. Csak akkor nem, ha a tudást hit és szeretet vezérli. Ez a félelem csökkentője. Ellenkező esetben – ld. korunkat – nem tudjuk, hazaérünk-e az autóval. Nem tudjuk, mi az, amit megeszünk, megiszunk? Mérgezzük a levegőt. Soha nem látott betegségek pusztítanak. Lassan mindentől és mindenkitől félni kell.
Nekünk, mai hívőknek is szól Jézus szava: „Ne félj! Higgy! Mikor mondja? Amikor kinevetik. Nem halt meg a lány, csak alszik. De hisz ők a saját szemükkel látták, hogy meghalt! Fontos, hogy milyen szemüveget használunk akkor, amikor az élet eseményeit nézzük. A hit szűrőjén a halál elszenderedés. Őseink így is nevezték az igazak halálát: Elaludtak az Úrban. Egy nevető, harsány, csak a felszínt látó világban a hit ad jól látó szemet, tartós békét. Az ingadozás, vibrálás, bizonytalanság ellenszere a hit.
Jézus megfogta a kislány kezét. (Az Asszony megérintette a ruháját.) Kellenek ezek az érintések. Ma is megteszi ezt az Úr. A mi kezünket is megfogta először a keresztségben, aztán sorra a szentségekben, Leggyakrabban a gyónásban és az áldozásban. De megfogja kezünket házastársunk, gyermekeink, barátunk, papunk kezével. Ezért a gyógyító, éltető kézfogásért fontos Jézus közelében lenni. Rendszeresen itt lenni a templomban. Érintésnyi távolságban. Hogy amikor nekem szükséges, elérjem őt, s amikor ő akar meggyógyítani, kéznél legyen a kezünk.
Sokszor nem is ilyen látványos a jézusi kézfogás. Egyszerűen csak irányba állít, segít meghatározni helyünket. Hóviharba került utazó írja le, hogy azt sem tudta, merre vannak az égtájak a hóvihar végén, s az életét mentette meg egy karó, rajta egy deszkalappal és felírással. A szomszéd falu 45 perc ebben az irányban. Az élet viharaiban mi sem látunk jól. Elveszítjük a tájékozódó képességünket. Itt keressük az iránymutató jelzéseket.
Sokféle kézfogást jegyez fel a történelem. Van, amikor egy olvasmányon keresztül igazít el az Isten. Van amikor egy zenemű harmóniája emeli fel a lelkünket halló távolságba. Amikor Händel megírta a Messiás oratóriumot, II. György angol király így gratulált: Mester! Remekül szórakoztunk az ön muzsikáján! – A Mester válasza ez volt: Örülök Fenség, bár ezt a művet nem azért írtam, hogy szórakoztasson, hanem hogy Istenhez emelje hallgatóit.
