Pünkösd után 34. vasárnap: a tékozló fiú példabeszéde (Lk 15,11-32.)
2015. február 01. vasárnap, 21:20 | 
Írta: László atya
A nagyböjtre előkészítő harmadik evangélium ez. Zakeus vágyakozása, a vámos alázata után a tékozló bűnbánata áll előttünk. Illetve sokkal több ennél. Igazából az Atyát mutatja be itt Jézus, hogy őt igazán megismerve, soha ne féljünk visszatérni hozzá. Ismerkedjünk meg vele, és közben megtaláljuk a magunk helyét is mellette.
Milyen a mi Atyánk? Háza nem börtön. Nincs előttünk bezárva. Ő nem börtönőr. Törvényei nem bezárnak, hanem megvédenek. Akaratunk ellenére soha nem tart vissza. Kiadja a részünket. A mi Istenünk nem az erejét fitogtató nagyúr, hanem az ember szabadságát tisztelő atya, aki a kérlelésig tud megalázkodni. Jézus, amikor arról beszél, hogy „ha valaki megüti a jobb arcodat, tartsd oda a balt is, ha ezer lépésre kényszerít, menj el vele kétannyira…” – a Mennyei Atyáról beszél. Aki ezt már ezerszer bemutatta. Kétszer annyira megy ebben a példabeszédben is, mint amennyire kellene.
A kisebbik fiú azt kéri, hogy a béresei közé fogadja, ő ellenben újra teljes jogú fiává emeli fel. A három ajándék is ezt jelzi: a saru a szabad ember viselete, a gyűrű a családhoz tartozás jele, a köntös az asztalhoz telepedés szimbóluma = bírja apja bizalmát. Már kapott tőle egy pofont, amikor kikérte a vagyon neki járó részét. Most az apa újra odatartja az arcát. Bízva abban, hogy most ölelés lesz a folytatás.
Mint a gyilkos szőlőmunkásokról szóló példabeszédben. A szolgák után még egy esély: a fiát küldi. Itt a nagyobbik fiához is kimegy. Parancsolhatná, hogy azonnal jöjjön be. Nemcsak kimegy hozzá, hanem még kérlelni is kezdi. Kétszer annyira megy, mint amennyire kellene. Kétszeresen is igazságtalan. A kisebbik fiát nem a helyére teszi, a hizlalt borjút nem annak adja, aki megdolgozott érte.
Isten tetteit a szeretet és az irgalom irányítja. Ezen a talajon másként nő az igazság fája is, mint e nélkül. A jó és rossz tudás fája is ebből a talajból nő ki. Amikor gyermekeinket taníttatjuk, fontos, hogy először ezt az alapot építsük ki bennük. Ha ez nincs, tudásuk a levegőben lóg, és rosszra használódik, nincs rendező elve a munkának, szerelemnek, társadalomnak. Ennek két változatát látjuk a két fiúban.
A kisebbiket lehúzza a bűn mocsara. Nem Isten mércéjével mér, amikor a vagyont felhasználja. Tékozlás lesz belőle. Katonaorvos, angol. Láttam mocsárba fulladni embert. Félelmetes kín, és egyedül nem tud kijönni. Sokféle mocsár van. Paráznaság – ld. Mária Magdolna. Arany, gazdagság – ld. Zakeus, gazdag ifjú, esztelen gazdag. Tagadás – ld. Péter. Árulás – ld. Júdás. Ki vész el ezekben a mocsarakban? Aki nem tud hinni, bízni. Aki nem fogja meg Isten kinyújtott kezét.
Ez a szeretet és irgalom hiányzik a nagyobbik fiúból. Első olvasatban nem nehéz egyetérteni vele. A semmittevőnek ünneplés jár, neki pedig semmi. Aki becsületes azt észre sem veszik, mindig ő húzza a rövidebbet? – Mi is sokszor gondolkodunk így. Miközben jók vagyunk, jót teszünk, vigyázzunk, hogy fiai maradjunk a Mennyei Atyának. A nagyfiú megkeményedett. Engedelmeskedik, de belül már öntörvényű lett. Nem méri magát apjához, eltávolodik tőle. Elveszítette érzékét a szelídségre, irgalomra, megbocsátásra. A szépre. Marad a fontos, a szükséges, a hasznos.
Megszűntek mindketten apjuk fiai lenni. Az apa hálót tart a kisebbik fia alá. Ő ezt elfogadja. Pedig ő volt mélyebben. A nagyobbik merev hálóját szétszaggatja az apa. Mert nem a szeretet és irgalom tartja azt. Ő ugyan nem ment el, mégis elveszítette testvérét, eltékozolta apjától kapott jóságát, irgalmát.
Istent érteni, jó testvérnek lenni csak a szeretet és irgalom alapján álló életrenddel lehet. Ezt akarja ez a vasárnap bennünk kiépíteni. Ezt vigyázni, a szülői hivatás elsődleges feladata. Ebben vagyunk mi Isten munkatársai. Ezzel kell mindenek előtt elszámolnunk.
Biztonságban szeretnénk látni gyermekeinket. Gondoskodunk tudásról, házról, szakmáról, összeköttetésekről. Biztosítást kötünk számukra a váratlan helyzetekre. De közben az égi biztosítónál nem jár e le a szerződésünk. Hitből, szeretetből, jóságból, irgalomból nem merülnek e le? Az idősebb fiú Atyára talál-e ebben a történetben? A testvérek egymásra találnak e? Ezt nem szoktuk továbbgondolni. Pedig fontos.
És én? Nekem van testvérem? Atyám? Ki nekem az Isten? Egy régóta hívő és egy most megtért ember párbeszédét jegyezték le. „Hallom megtértél! – Igen. Ismered Jézust? Tudod hol született, Mikor élt? Hogyan halt meg? Ki temette el? – Nem mindet tudom. — Keresztény vagy és ezt sem tudod? Hát mit tudsz te az Istenről? – Szégyellem, hogy ilyen buta vagyok. Egyet biztosan tudok: három éve egyfolytában ittam. A családi életem tönkre ment. Rettegtek, amikor hazafelé tartottam. Jézussal találkoztam. Abbahagytam az ivást. Ma már a gyermekeim elém szaladnak, ha hazafelé megyek. A feleségem nyakamba borul örömében, amikor belépek. Ezt nekem Jézus adta. Én ezt tudom róla.
Tudom e a legfontosabbat a Mennyei Atyáról? Keresem-e, meglátom-e őt minden napjaimban? Hozzá, az ő irgalmához, jóságához, szelídségéhez mérem-e magam? Ez e a legfontosabb mérce, amikor számon kérem gyermekeimet? Erről gondolkodjunk el ezen a héten.
