Pünkösd után 16. vasárnap A talentumok példabeszéde (Mt 25,14-30.)
2015. szeptember 14. hétfő, 12:14 | 
Írta: László atya
Jézustól többször is megkérdezték, hogy mikor lesz a világ vége. Ezzel a példabeszéddel arra akarja figyelmeztetni hallgatóit és minket is, hogy nem az a kérdés, hogy mikor lesz, hanem az, hogy Hogyan éltél. Hogyan gazdálkodtál az életeddel, amit Istentől kaptál. Néhány alapinformációt tartalmaz ez a példabeszéd arról, hogy mit is kaptunk, hogyan kaptuk?
Sokan – olvasva ezt a történetet -, Isten szigorát jegyzik csak meg. Pedig az első, a második és a harmadik üzenet nem ez. Első üzenet a példabeszédből: mindenki kap valamit Istentől. Nincs üres élet. Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van.
Isten nem egy kaptafára dolgozik. Nem egyformán ad mindenkinek, hanem kinek-kinek rátermettsége szerint. A totalitárius elnyomó rendszerek akarták mindig egyformára szabni az embereket, hogy bábuként mozgassák őket. Isten nem kényúr. A szeretet mindenkivel személy szerint törődik. Nem is egyformán kér majd számon. Éppen ezért nincs jogom sem magam, másokkal mérni, sem másokat ítélni. Isten a tudója annak, ki mennyit kapott. Ő adta az életet és annak minden esélyét. Ő kérheti egyedül számon.
Felnőtt keresztény embernek feladata megkeresni életében Isten szándékát, ajándékait. Megköszönni, és megvalósítani legjobb tudása szerint. Nem csak, és nem elsősorban azért, mert Isten számon kéri majd éltünk végén, hanem azért, mert Isten tudja legjobban, hogy mire vagyok képes, és mi nekem a legjobb. Eszerint adta ajándékait, hívott meg feladatra. Ezt megtenni mások örömét, a világ haladását és a magam boldogságát jelenti. Ezért kell megkeresnem ezt az isteni akaratot életemben.
A leprások apostola néven nemrég halt meg egy férfi francia földön. Az élete úgy indult, mint bármely francia jobb módú fiatalé. Annak rendje-módja szerint megtalálta kedvesét. Nászútra Afrikába mentek. Itt találkoztak a leprával. Akkora nyomott hagyott benne ez a gyógyíthatatlan betegség, hogy egész életét a meggyógyításukra szentelte. Három milliárd frankot gyűjtött össze, 622 lepratelepet hozott létre, és több mint egy millió leprás neki köszönheti, hogy kigyógyult betegségéből. Mindez történt azért, mert felismerte egy leprással való találkozás során, hogy ennek a betegnek segítségre van szüksége, és tette, ami tőle tellett. Honnan indult minden? Egy nászútról, amely eredeti rendeltetése szerint egészen másról szól.
Megkeresni és használni Isten ajándékait, és nem várni többre, másra, nagyobbra, jobbra. Annyit használjunk, amennyink van. Sokan mondják: de jó lenne, ha másutt élnék, gazdagabb, erősebb, okosabb lennék. Nem is gondolnánk, hogy tőlünk sokkal szegényebbek, betegebbek mennyivel boldogabbak! Egy francia család várta a század közepén a harmadik gyermekét. Nagy volt mindenki megdöbbenése, amikor megszületett. Keze helyén csak vállcsonkok voltak. Lábai nem nőttek, csak egyik combjának a csonkja. Mit fogtok vele tenni? – kérdezték a szomszédok. Szeretni fogjuk, mint a többit! – volt a szülők válasza. És a szeretet művészt formált belőle. Szájjal fest, ír, még varrni is megtanult. Ép kezű társait győzi le rajzversenyeken, pedig neki az ecset vállcsonkjára van erősítve. Minden nap hálát ad Istennek, hogy van, és boldogan alszik el.
Ép kézzel, lábbal mennyit elégedetlenkedünk! Mennyivel kevesebbet teszünk a szépért és a jóért! Mennyivel ritkábban adunk hálát azért, hogy vagyunk, és mennyivel ritkábban alszunk el boldogan! Van még tanulnivalónk. Egy-egy fogyatékkal élő ember a környezetünkben jó tükör saját értékeink felismerésére, megbecsülésére és felhasználására.
Kétszer is elhangzik a dicséret a példabeszédben. Tanuljuk meg felismerni mások értékeit, és nemcsak felismerni, hanem elismerni is azokat. Van, aki úgy éli le az életét, hogy soha, senkit meg nem dicsér, nem veszi észre a szépet és a jót. Meglátni és kimondani a szépet és a jót – ez az alapja annak, hogy jobb legyen a világ. Beszélni, sokat beszélni a Legfőbb Jóról, az Istenről – e nélkül nem hallanak róla mások. Nem ítélni, hanem felismerni mindenkiben az értéket.
A kevélység – amikor magamhoz mérem a világot – öntörvényűvé tesz, amely hosszú távon öngyilkosság. A görög bölcs azt írja: „A kevély törpékhez méri magát, és ráadásul még magas sarkú cipőt is visel hozzá”. Ellenszere a mindennapi hálaadás. Istenhez mérem magam, és leborulok. Ennek jele a templom közepére helyezett kereszt. Legyen ott ne csak a szobánkban, a nyakunkban, hanem a szívünkben is, hogy talentumainkat Istentől fogadjuk, felismerjük és kamatoztassuk.
