Pünkösd után 28. vasárnap – Ősatyák vasárnapja (Lk 14, 16-24.)
2015. december 13. vasárnap, 13:33 | 
Írta: László atya
A választott nép észak és fél ütközőpontján élt. Egyiptom délről, Asszíria északról. E két nagyhatalom játékszere lett. Története küzdelem a puszta létért. Kicsit a magyarokéhoz hasonlóan. Katonailag jelentéktelen erő volt. Egy-két szabadságharcra futotta csupán erejéből Ezek nagy része is elbukott. Kultúrája nem tiszta. Hite azonban meghatározó. Összetörhették elnyomóik a kőtáblákat, lerombolhatták a templomot, fogságba vihették az egész népet, a remény és a hit újra feltámadt.
Isten újra és újra hívta őket. Erről szól a történelmük, erről szól a mai példabeszéd. Adventben ezekre az évezredekre emlékezünk, amikor egy hűséges maradék meghallotta a hívást, egy nagy tömeg azonban elfelejtette azt. Oka: hamis sugallatok, csillogás, zaj, sikersztorik, melyek mind azt akarták és akarják elhitetni velünk – mert hisz mi vagyunk ezek a meghívottak – , hogy nem érdemes becsületesnek, erkölcsösnek lenni, hogy nincs örök élet, és itt kell keresni a mennyországot. Megfordítják a példabeszéd szereplői is a sorrendet.
Isten türelmes. Új szolgákat küld. Erről szól a mi történelmünk is. Ebben az évben is újabb esélyt kaptunk. Miért nem ismerjük fel az üzenetet küldőt és az üzenet súlyát?Valahogy úgy vagyunk, vannak sokan karácsony üzenetével, mint egy műértő amerikai úr volt egy híres koppenhágai Krisztus szoborral. Sokat hallott róla, és eljött megnézni. Vezetőjének azonban, amikor megpillantotta a szobrot, ezt mondta: Szebbnek gondoltam. A hiba nem a szoborban van – válaszolta kísérője – hanem Önben. Rossz helyről, rossz testhelyzetből, és rossz lelkülettel nézte. Ezt a szobrot alkotója úgy készítette, hogy akkor mutatja meg igazi szépségét, ha valaki egészen közel megy hozzá, letérdel, és alázattal néz föl rá. Tegyen így és megtalálja, amit hiányol benne.
Karácsony szépségének és nagyságának felismeréséhez ugyanez a magatartás szükséges. Először is közel kell hozzá menni. Azon az úton, amelyet évezredek meghívásával az Isten jelölt ki számunkra. Az atyák hite vezessen minket a következő bő egy héten át. Olvassuk el a jövendöléseket. Mindegyik egy-egy lépés karácsony titkának megértéséhez. Meglátjuk, hogy az Istennél nincsenek véletlenek. Nála semmi sem lehetetlen. És azt is, hogy tetteit nem az ítélet, hanem a szeretet igazgatja.
Térdeljünk le, amikor karácsony evangéliumát olvassuk, és felismerjük a kisbabában az Isten fiát. Ha nincs csend, és alázat, akkor egészen mást lát meg az ember az ünnepből. A csillogás, a harsány zene, az erőszakos tülekedés mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy egy kisgyermek bölcsőjéhez közelebb jussunk. Tanuljunk az Atyától. Mennyire csendesen történik ez a születés. Mennyire nincs körülötte pompa, csillogás. A lényeget teszi láthatatlanná a túlzott fényár. Nem véletlenül hoztak szüleink, nagyszüleink ilyenkor az asztal alá szénát. Nemegyszer ott is aludtak, hogy ugyanazon körülményeket éljék át, amelyet az Isten fia átélt azon ez első karácsonyi hajnalon.
Ha ehhez társul az alázatos, tiszteletteljes rácsodálkozás Isten nagyságára és szeretetére, akkor valóban megérkeztünk karácsony jó ünnepléséhez. De még mindig szükséges valami. A böjt és a bűnbánat által egyházunk ezt akarja elérni, kialakítani bennünk. Azt, hogy váljunk szabaddá a felismert igazság, öröm ünneplésére, követésére. Ám ha rossz szokásaink lehúznak, nem tudunk az Istennel a hit szárnyán repülni.
A Niagara folyón úszó jégtábláról olvastam, hogy rajta rekedt egy állat, és mivel nem mert a vízbe ugrani róla, sodródott rajta. Ezt látta meg egy sas. Felismerte, hogy könnyű zsákmányt talált, lecsapott rá. Ott helyben, a jégtáblán el kezdte el is fogyasztani. Hallotta a vízesés dübörgését, de ismerte már, hiszen itt volt a vadászterülete. Tudta, hogy neki elég kiterjesztenie a karjait, elrugaszkodni, és máris biztonságban lesz. Az utolsó falatokat is elfogyasztotta, amikor a vízeséshez ért a jégtáblával. Ám hiába terjesztette ki hatalmas szárnyait. Nem tudott felemelkedni. Lábai odafagytak a hatalmas jégtáblához, és az magával rántotta a mélybe. Mohóságának áldozata lett.
Nekünk is van szárnyunk: a hitünk. Ha szüleink, hitoktatóink megtanítottak rá, akkor tudunk repülni, vagyis használni is tudjuk a hitünket. De hogy Betlehem magasságába tudjunk emelkedni, ahhoz szükséges, hogy rossz szokásainkhoz ne kötődjünk olyan erősen, hogy azok lehúzzanak minket.
