Ősatyák vasárnapja (Lk 14,16-24.)

2014. december 13. szombat, 21:15 | Írta: László atya

Karácsonyra éppen úgy negyven napos böjttel készít fel egyházunk, mint Húsvétra. És az ünnep közeledtével két előkészítő vasárnapon külön is segít, hogy értsük az ünnep súlyát és éljünk annak légkörében. A mai vasárnap az ősatyák vasárnapja. Jézus test szerinti őseire emlékezünk. A hit nagyjaira, akik bár nem látták meg a Megváltó megtestesülését, annak hitében és reményében éltek. Nem cserélték fel Istenüket láthatóbbra, olcsóbbra, könnyebben követhetőre.

Ábrahám, Jákob, József, Dávid… Nagy gonddal vigyázták a hitük tisztaságát. Nem engedték, hogy elfertőzzön, ellaposodjék. Készek voltak érte áldozatokra. Ábrahámnak pl. egész élete a hitéért hozott áldozat. Ne fogcsikorgatva megélt életre gondoljunk. Derűs, örömteli Isten nyomában járó élete volt. Mivel tiszta volt a hite, messzire látott. Olyanok ők, mint a vadászkutya falkában az első kopó, aki látta a rókát, érzi a szagát. A többi nem látta, nem érzi. Csak az elsőt követik.

De ne csak Krisztus test szerinti őseire emlékezzünk most, hanem egyházunk nagyjaira, test szerinti őseinkre is, akik ugyanazok voltak számunkra, mint az ószövetség embereinek az ősatyák. Megőrizték nekünk évszázadokon át a hit tisztaságát. Előttünk jártak, kitaposták az utat, hogy a nyomukba léphessünk. Szülők, nagyszülők, templomépítő, egyház és családszerető emberek ők. Távolabbról pedig a nagy egyházatyák, akik szertartásunkat, hitünk alapjait rakták le, fogalmazták meg, hogy legyen mibe kapaszkodnunk.

Távoli és közeli atyáink, és az ünnepelt szentatyák, Krisztus ősei és a mi őseink egyaránt arra szólítanak ma minket, hogy vizsgáljuk meg és tisztítsuk meg hitünket. Nézzünk arra, aki meghívott és hazavár minket. De ne engedjük el a ránk bízottak kezét, és segítsük az ő hitüket, amint a miénket is segítették oly sokan.

Az evangéliumban a minket nagy örömre hívó égi házigazdáról, királyról hallunk. Meghívása mindenkit elér. Nem harsány. Csöndben hív. Nem erőszakos. Nem nyomja el a lármát. Nem vitatkozik a kifogásokat keresőkkel. Tiszteli szabadságunkat. Ránk bízza a csend létrehozását és megőrzését. Nagy szükségünk van erre, és arra, hogy meghalljuk hangját, meglássuk irányító fényét.

Szolovjov írja, hogy lelki vezetőjéhez ment a kolostorba. Késő éjszakába nyúlóan elbeszélgettek. Visszaindulva a korom sötét folyosón, nem találta cellája ajtaját. Mást nem akart felverni, megvárta, míg hajnalodik. Amikor ez első derengésbe felismerte cellája ajtaját, és rátette kezét a kilincsre, megértette, hogy Isten fénye nélkül csak tapogatózunk. Igazi otthonunkat nehezen találjuk meg. Sokak békéjét borítjuk föl, és mi sem leljük meg a sajátunkat.

Isten nem halotti torra hív, hanem örömünnepre. Aki igent mond, többet kap, mint amit várt. Ld. Mária – Krisztust, Erzsébet – Keresztelő szent Jánost, Simeon – a Megváltót. A pásztorok és a bölcsek az Isten fiát.

Ennek a nagyvonalú, nem kiérdemelt, hanem ajándékba kapott meghívásnak a visszautasítása következményekkel jár. Isten nem ragad azonnal kardot. Büntetésünk az, hogy hitre teremtett és hit nélkül nem érhetünk célba. Nélküle gyengülünk, széthúzókkal válunk. Érdemes megfigyelni a kifogásokat, melyekre hivatkoznak a meghívottak. Ugyanazok az okok hangzanak el, mint a magvető példabeszédében a tövisek közé hullott magnak megfelelő emberek esetében. Az élet gondjai, a gazdagság, az élvezetek.

A megismételt meghívást visszautasítani komoly sértés volt. Magyarországon is vannak olyan vidékék, pl. Hajdúdorog és környéke, ahol mindmáig az esküvő napján másodszor is elhangzik a meghívás, sőt a meghívottakért kocsival el is mennek. Ilyenkor azt mondani, hogy „meggondoltam magam” – több mint udvariatlanság. Komoly sértés. Következményekkel jár.

A vendégsereg vegyes. Jók és rosszak. Az egyház nem a tiszták gyülekezete, hanem az Isten felé haladóké. A szétválasztás odaát történik. Kik is kerülnek be végül az asztalhoz? Szegények, akiknek nincs házuk a városban. Ma úgy mondanánk, a hajléktalanok, akiktől a szaguk és bogárgyűjteményük miatt odább húzódunk a templomban vagy a járműveken. Bénák, vakok, sánták – akik az ószövetségi törvény miatt ki voltak zárva betegségük miatt a templomból. Őket nem volt elég megszólítani, be is kellett vezetni a vendégségbe. Maguktól nem mertek elindulni. Az út mentén táborozó idegenek. Akiknek nincs a városban lakójoguk. A keleti udvariasság szerint nekik addig kellett tiltakozniuk, amíg kézen nem fogták őket.

Ezeket az embereket zárták ki a farizeusok a templomból. Mit tesz a házigazda? Ezeket a méltatlanokat hívja meg, öltözteti fel, teszi méltóvá vendégszeretetére. Őket fogja kézen, akik nem elbizakodottak. A karácsonyi készület alapja a bűnbánat. Meglátni szegénységünket, méltatlanságunkat, bénaságunkat, lelki betegségünket. Akarni, hogy kézen fogjon, és asztalához vezessen minket az Örök Király! Zakeusként, latorként, tékozlóként, vámosként.

Ha valóban találkozni akarunk vele és nem csak elfutni mellette, anélkül, hogy észrevennénk, akkor ezen a meghíváson ezen a héten érdemes nagyon mélyen elgondolkodnunk. Válaszunkban segítenek az atyák. A hit hősei, az Ősatyák, és a mi hőseink, egyházunk és családunk nagy egyéniségei, akiknek nyomába lépve jutunk Isten asztalához.