Pünkösd után 20. vasárnap A naimi ifjú története (Lk 7,11-17.)
2015. október 11. vasárnap, 13:46 | 
Írta: László atya
A naimi ifjú történetében a feltámadás előszele érinti meg az olvasót. De messze nem csak a fiatalemberről szól ez a történet. Nem csak ő kapja vissza az életét. Édesanyja is. Fia halálával ugyanis elveszítette egyetlen támaszát, védelmezőjét. Mindenkinek kiszolgáltatott, könyöradományon tengődő emberré lett. Nem csak a halott fiú, hanem az élő anya is megtapasztalja, hogy Isten meglátogatta az ő népét. Melyek ennek a látogatásnak a lépései?
Jézus először megállítja a menetet. Életünk menetét is. Törvényeivel: „Az Úr napját szenteld meg!” Embereket, eseményeket, néha tragédiákat felhasználva. Állja meg! Ne fuss el a halál elől. Az élet tragédiái elől. Ne fesd át azokat. Hajlamosak vagyunk a nekünk nem tetsző, kellemetlen dogokat átfesteni. Egész iparágak jöttek létre a halottak kifestésére, hogy ne kelljen találkozni, még arra a rövid szertartásnyi időre sem az elmúló élet valóságával. Elmegyünk mellette, és úgy élünk, mintha nem lenne halál.
Állj meg! Jézussal állj meg az élet tragédiáinál. A lélek halálánál is. A gyóntatószék mindannyiszor naimi városkapu, ahol visszakaphatod az életet, az örök életet. Sok számítógépes játék kínál 10-20-100 életet. Földi élet csak egy van. És égi is. Elveszíteni egyszer lehet. A testi életet visszanyerni már nem lehet, ha elvesztettük. Az égi életet még igen: ha Krisztussal állunk meg bűneink mellett.
Isten látogatásának második lépése: Jézus azt mondja az anyának: „Ne sírj!” Két szó. Bízd Istenre halottaidat! Ne süllyedj el a gyászban. Ez a vigasz alapja. Lásd az Istent az élet nehéz helyzetei mögött is. Jézus nem hazudik, hanem meghatározza a hívő ember viszonyát a halállal. A jövőbe mutat.
A II. világháború lágereiből visszatért két ember találkozik. Beszélgetnek múltról és jelenről. Egyikük elköszön: Megyek, mert kezdődik az imádság. Te annyi borzalom után még tudsz hinni? – kérdezi a társa. Miért? Te ezek után még mindig nem hiszel? – hangzik a válasz. Ugyanott voltak. Egyikük Istennel élte meg az embertelenséget, társa Isten nélkül. Nélküle a baj, a betegség, a bánat hosszú távon lehúz. Vele mosoly, jövő születik belőle, és javunkra válik a nyomorúság.
A találkozás harmadik lépése: Jézus közelebb megy és felemeli a számunkra halottat. Ugyanez történik, ha elég közel engedjük életünk eseményeihez az Urat, ha engedjük, hogy ő törölje le könnyeinket, ha elegendő időre megállunk minden nap vele. Új időszámítás veszi kezdetét. Az Istennel töltött idő. Nagy tragédiák, súlyos betegségek, de a komoly lelkigyakorlatok is lehetnek ilyen életfordító alkalmak. Ilyenkor rájön az ember, hogy minden óra rosszul jár, mert minden nap elölről számolja a perceket, és nem adja hozzá a mai naphoz az elmúlt időt. Becsap minket. Isten órája jelzi a múló időt, de jelzi a jövő időt is. És egyúttal figyelmeztet, hogy készüljünk rá.
Ezt a józan ember bölcsessége így fogalmazza meg: minden házon eggyel több ajtó van a kelleténél. Az, amelyen majd a temetőbe visznek ki. Ezért tettek a bejárati ajtóhoz szenteltvíztartót, mint a templomban, hogy a lakóház imádság háza legyen, és az élet az Istennel töltött élet. Mert aki Istennel megy ki mindennap a háza ajtaján, az az élete végén is vele indul utolsó útjára.
Ahol Jézus jár, aki Jézussal jár, annak más lesz az órája, az időt másként méri. Lesz ideje Istenre, az imára, a liturgiára. Lesz ideje a másikra, szeretetre, segítségre. Asztalt terít annak, akit eddig nem látott szívesen, bocsánatot kér attól, aki őt bántotta meg… Ha valóban Jézussal találkoztunk ma, itt, akkor vigyük haza szívünkben halottainkat, de már, mint Istennel élőket. Gondjainkat, de már mint a holnap örömforrásait.
