Pünkösd után 31. vasárnap. A jerikói vak (Lk 18,35-43.)
2015. január 11. vasárnap, 15:24 | 
Írta: László atya
A jerikói vak gyógyulásának története Szent Lukács evangéliumában Zebedeus fiainak kérése után következik. Ők – akik már hosszú ideje Jézus nyomába szegődtek -, földi léptékű hatalomban gondolkodnak, és miniszterséget kérnek Jézustól, az ő országában. Hallanak, de nem értenek, néznek, de nem látnak. Mennyire más Bartimeus, a jerikói vak. Nem lát a szemével, de a szívével, a hitével jobban látja, hogy kicsoda Jézus, mint a leghűségesebb tanítványok. Dávid fiaként szólítja meg. Tudja, hogy ő Isten küldötte.
Nem alamizsnát kér tőle – mint másoktól szokott, – hanem a látás ajándékát. Mégpedig nagy hittel, messzire kiáltva. Ezért a magatartásért – t.i., ha valaki nyilvánosan Messiásnak, Isten küldöttének vallja Jézust – a farizeusok és írástudók mindenkit kizártak a zsinagógából, ami azt jelenti mai nyelven, hogy törvényen, társadalmon kívüli lett. A vak ember vállalja ezt valami sokkal fontosabbért: a testi látásért és a lelki békességért.
Nézzük sorban, mi is történt Jerikó közelében. Jerikó egy nagyon fontos kereskedelmi út elkerülhetetlen kapuja. A messziről jött karavánok, de az országon belül utazók is áthaladtak rajta. Ideális hely egy alamizsnából, adományokból élő ember számára. Ahhoz, hogy adjanak neki az emberek, egészen közel kellett ülnie az úton haladókhoz, közvetlenül az út szélén: hogy lássák, hogy hallják, hogy elérjék.
Szokatlan dolog történik. Nem karaván, nem kereskedők jönnek, hanem nagy embercsoport. Jézus megy az élen. Meghallja, hogy a Názáreti Jézus halad el ott. Meghallja, mert megkérdezi. Hogy mit mondanak neki Jézusról az őt követők? Hogy tudott e már korábban is valamit róla, nem tudjuk. De vagy a név, vagy a róla hallott üzenet megrázza a vak embert. Megszokott, biztos, kipróbált kolduló testhelyzetét és stílusát félredobva elkezd egészen másként viselkedni. Nagyon hangosan kiabál. Ráadásul tiltott nevén szólítja Jézust.
A kísérők – talán féltve a Jézus közelében elfoglalt helyüket, talán, mert az illem, a jólneveltség, a személyes nyugalom féltése beszél belőlük – ahelyett, hogy felerősítenék a vak kiáltását, csitítják őt. Jézus felborítja az etikettet, mert érzi, hogy itt fontosabbról van szó, mint a hagyományok, a szokások megtartásáról. Magához hívja a vakot, aki köpenyét – egyetlen védelmét az időjárás viszontagságaival szemben – eldobva indul feléje. A gyógyítás folyamata a szokásos. A beteg feltárja betegségének nagyságát, közben Jézus megvizsgálja hitének mélységét, amely nagyobb, mint a feltámadás után Tamás apostolé, aki, amíg nem lát, nem hisz. Ezt a hitet Jézus azonnali gyógyulással jutalmazza. A tömeg dicsőíti Istent, a vak pedig követi Jézust.
Milyen egyszerű így ez az esemény. Fordítsuk le saját életünkre. A Jerikói út itt kanyarog a házunk előtt, áthalad Győrben. Nap-mint nap Jézus megy el a házunk előtt. A koldusok néha mi vagyunk, néha a mellettünk élők. Munkanélküliek, egészség nélküliek, kenyér nélküliek, szabadság nélküli emberek milliói. Bartimeus minden ember, aki a szeretet és a jóság melegére vágyik, aki az értékek zűrzavarában biztos mércét keres.
Ne akadályozzuk kényelemből, megszokásból a keresőket, a Jézus, egyház, hit felé igyekvőket. Sokszor farizeusok módjára elviselhetetlen feltételeket állítunk a most templomunkba lépő fiatalok vagy idősek elé. Öltözzenek úgy, mint mi. Ismerjék úgy a szertartást, mint mi. Viselkedjenek úgy, mint mi. És még akkor sem tekintjük őket egyenrangúaknak magunkkal. Pedig az Isten a későn jövőknek is annyit szán, mint nekünk, a korán érkezőknek. Ne akadályozzuk őket, hanem imánkkal, viselkedésünkkel erősítsük fel kérő hangjukat Isten felé, és útjukat egyengessük Jézushoz.
Ha pedig mi kiáltottunk és meghallottuk biztató szavát, ne késlekedjünk eldobni kezünkből, magunk körül mindazt, ami akadályoz a feléje való haladásban. Apró csecsebecsék, felesleges dolgok, rossz szokások, barátok, felesleges aggodalmak és ki tudja még mi minden tompítja fülünket, tesz vakká minket, lassítja járásunkat, amikor Isten felé igyekszünk.
Hét során lesz a házszentelés. Jézus jön a házunkba egyházának papjaiban, képviselőiben. Áldását hozza. Gyógyítani akar. Imádkozzunk együtt és – ahogyan a vak is tette -, jobban látva mi az, ami igazán fontos az életben, szegődjünk a nyomába. Társuljunk azokhoz, akik már régóta járják ezt az utat: szentjeihez, püspökeinkhez, a szentatyához. Minden jóakaratú, hittel élő emberhez.
