Pünkösd után 31. vasárnap: a jerikói vak története (Lk 18,35-43.)
2017. január 22. vasárnap, 11:39 | 
Írta: László atya
Két Jerikó volt Jézus korában. A földrengésben leomlott város mellett építette fel Heródes az Új Jerikót. Felduzzasztotta a Jordán vizét, hogy a város kertjeit öntözni tudják. Fontos megállóhelye volt ez a zarándokoknak és a kereskedőknek. Európa és Afrika összekötő útjának egyik legszebb pontján volt a város. Zakeussal befelé menet, Bartimeussal kifelé menet találkozik Jézus. Mindkettőjük életét átalakítja ez a találkozás. Lássuk, hogy hogyan?
A Jeruzsálembe igyekvő zarándokok csatlakoznak Jézushoz és követőihez. Nagy tömeg ez így. Nagy a hangzavar. Ezt hallja meg egy koldus Jerikó kapujánál. Okos koldus. Tudja hová kell ülnie, hogy adományt kapjon. Ezen a kapun megy tovább minden zarándok. Másrészről a kapu árnyéka védi a hőségtől, a fal mellett a széltől és esőtől is védve van. Megkérdezi. Ki megy ott el? Amikor meghallja – volt már híre Jézusról – kiabálni kezd.
„Dávid fia könyörülj rajtam!” A virágvasárnapi bevonuláskor visszhangozzak ezt a gyermekek. Most még nem akarja Jézus, hogy bárki is Dávid fiaként hangosan szólítsa. Tudja, hogy ha valaki ezt megteszi, azt megölik a nép vezetői. Dávid fia a megígért Messiás, akire az egész nép évezrede várakozik. Ezt pedig a főpapok és az írástudók nem akarják elismerni, mert akkor már nem ők a nép vallási vezetői, hanem a messiás, és nekik is be kellene állniuk Jézus követői közé.
Ezért gyorsan odahívja magához Jézus a vakot. Tudja, hogy az, aki ezt a kockázatot is vállalja, és a nagy nyilvánosság előtt így szólítja őt, annak nagy hite van. Bőven elegendő ahhoz, hogy meggyógyítsa őt. A koldus pedig fut Jézushoz. A vak ember soha nem tesz ilyet. Számára ez életveszélyes. Ha mégis így tesz, akkor hatalmas bizalom van benne. Aki hívta, az vigyáz is rá. Még a köpenyét is eldobja. Egyetlen védelmét a szél, az eső, a por, a hideg ellen. Jézus pedig meggyógyítja. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a hite gyógyítja meg. Beáll Jézus követői közé. Tanúságtevő emberré válik.
A csoda ma is üzenettel bír. Figyelmeztetés mindnyájunknak: lelki látásunkat folyamatosan karban kell tartanunk. A farizeusok és az írástudók nem tartották magukat lelkileg vaknak, pedig azok voltak. Mellettük állt a Világ Megváltója, és nem ismerték fel. Elment mellettük az üdvösség. Az egyszerű, tanulatlan emberek felismerték Jézusban az Isten fiát, és követői lettek. Felhasználták az Isten adta lehetőséget. Isten ma sem zsarnokoskodik. Nem kényszerít minket a jóra. Csodáival csöndesen hív követésére. Ismerjük fel jelenlétét a gyermek mosolyában, a felkelő napban, a madár dalában, követőinek hitében.
Hogyan alakul ki a lelki látás? Pontosan láthatjuk a folyamatot a vak példájából. Először csak hall Jézusról. Aztán amikor arra megy, megkérdez másokat, a látó embereket, hogy ki megy el arra. Szeme nem volt a látásra, de füle volt a hallásra, és szíve is a befogadásra. Régóta gyűjtötte az infókat Jézusról. Egyre biztosabban tudta, hogy neki őrá szüksége van. Tudta ki ő! Ezért mert kiáltani utána. A látók nem ismerték fel Jézusban az Isten küldöttét. A vak lelki szemeivel tisztábban látott. Ez a hit látása. De ehhez kellett mások szeme, mások szava, tanúsága, és az, hogy ezeket megkérdezze, meghallgassa, befogadja, és rábízza magát egészen a hitére.
Felelősek vagyunk keresztény életünkért. Tanúságot kell tennünk az Igazságról. Manapság egész iparág jött létre a hazugságok gyártására. Korunkban különösen fontos, hogy legyenek igaz életű és szavú, tanúságtevő emberek. Telenkó Miklós atyát pénteken temették el. Ő egy ilyen ember volt. Balog Zoltán miniszterként is elment a temetésére, mert úgy érezte, hogy jár neki ez a tisztelet. 26 éven át tolószékből, lebénulva, másoknak kiszolgáltatottan élni, embernek lenni, hívőnek maradni és másokat hitre vezetni – nem mindennapi csoda.
Nekünk megadatott, hogy látó szemmel, halló füllel, két egészséges kézzel, lábbal, ép ésszel éljük az életünket. Többet kaptunk, mint a vak koldus, mint a béna paptestvérünk. Tegyünk nagyobb lendülettel tanúságot a hitünkről, egyházunkról, közösségünkről. Ehhez minden nap karban kell tartanunk a látásunkat. Rá kell kérdeznünk a hitünkre, az útra, mely Istenhez vezet. Csak ha egészen biztosak vagyunk a magunk hitében, tudunk másokat is hitre vezetni.
