Pünkösd után 33. vasárnap: a farizeus és a vámos
2015. január 25. vasárnap, 15:53 | 
Írta: László atya
Lk 18,10-14. – Jézus ezt a példabeszédet mondta: 10»Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.11A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. 12Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből.’ 13A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ 14Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«
Nagyböjtre készülve ma a farizeus és a vámos történetével megkérdezi tőlünk egyházunk: milyen a vallásosságod? Ennek nagyon jó mércéje az imádság. Hogyan imádkozol? Mint a farizeus: büszkén, elítélve másokat, dicsekedve a teljesítményeddel? Vagy mint a vámos: alázatosan, bocsánatot kérve a hibákért és mulasztásokért? Miért jó ez a kérdés a böjt előtt? Mert onnan kell elindulni Isten felé, ahol vagyunk. Nehogy becsapjuk magunkat, mint a farizeus, aki előrement, és imádság közben lemaradt.
Szertartásunk nagyon szépen írja a szentatyák szavával: „ A farizeus azt hitte, hogy robogó kocsi sebességével száguld az erények útján, s a gyalogos vámos szépen megelőzte, mert kísérőtársa az irgalmasságot szerző alázatosság volt.” Milyen a vallásosságod? Milyen az imád? Tükör, mint a farizeusé, és csak magadat látod benne, vagy ablak, mint a vámosé, amelyen keresztül rálátsz az Istenre?
Mitől jó az egyik, mitől rossz a másik? A farizeus imája Istennel kezdődik, de aztán kimarad belőle az Isten. Én… Én,… Én,… Az ima többi része ennek a sajátos önarcképnek a sötét háttere. A vámos is, az Isten is mellékszereplők. Főszereplő a farizeus vallásos élete. Ő elégedett önmagával. Semmire sincs szüksége. Öntelt, tökéletesnek tartja magát, gőgösen dicsekszik. Dicsekvésének alapja az, hogy azokhoz méri magát, akiket megvet. Imádsága olyan, mint egy Istent kötelező számla, mely társul a másikat elítélő lenézéssel.
Csukott kezébe és szívébe nem tud Isten ajándékot adni. Ezért szegényebben megy haza, mint az, aki kezét és szívét kitárta. Imádságában ki kellett volna olvasnia Isten irgalmát, jóságát élete eseményeiből. Földműves fiával sétál a gabonaföldön. „Nézd apa, milyen szépek azok a magas kalászok!- mondja a fiú. Szépek, de üresek, – válaszolja apja. A telt kalászok mélyen meghajtják magukat.”
A dicsekvés, a gőg a lelkileg üres emberek sajátja. Ez a fajta vallásosság taszít, nem vonz. Alapja az igazságtalanság. A kevély ember igazságtalan, mert a magában lévő jót nem Istennek, hanem önmagának tulajdonítja. Ezért igazságtalan Istennel. Pedig „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel vele?” – írja Szent Pál apostol.
Az alázat = igazságosság. A jót Istennek köszöni meg, tudva, hogy „a növekedést az Isten adja”. Aki igazságos, az az igaz Isten előtt mindig megállhat. Bele kapaszkodik, így képes talpra állni. Egy indiai fejedelem hintójával utazva, a koldusok kérő kezét látva, megállította a hintót és maga kitette a kezét. Mindenki meglepődött. Ők vártak alamizsnát, és tőlük kérnek? Egyik koldus benyúlt a tarisznyájába, és két búzaszemet tett e fejedelem tenyerébe. Ő megköszönte és továbbhajtatott. A koldus otthon vette észre, hogy a fejedelem, – miközben átvette a két búzaszemet, két aranyat csúsztatott tarisznyájába.
Valahogy így van Isten is velünk. Ő is kér valamit. Nem erényeink mutogatását, hanem annak elismerését, hogy nélküle koldusok vagyunk. S ekkor, anélkül, hogy észrevennénk, megajándékoz bennünket szeretete aranyával. Ez az alázat a legnagyobb tudomány – írja Szent Ágoston. Az igazán nagy tudósok, végtelenül alázatosak, szerények. A tudós ismeri tudatlanságát, és meghajlik Isten előtt. A nagyképűség butává tesz. Az alázat nyitottá és alkalmasság nagy dolgokra.
Nápolyban a pap misézni készült. De nem volt ott a ministránsa. Már türelmetlenül nézte óráját, amikor egy idős úr odalépett hozzá. „Engedje meg tisztelendő úr, hogy ministráljak. „ A pap szívesen fogadta. Áhítattal, alázattal ministrált az úr. Egyre ismerősebb volt a papnak. A mise végén elköszönt. Amikor a sekrestyében egy néni misére adott, akkor ismerte föl a pénzen ministránsának képét: Károly Albert király térdepelt mellette az oltárnál. Van ebben a történetben még egy üzenet. A farizeus nagyon lenézi a vámost. Igazat mond róla imájában, de nincs benne jóindulat. Igazmondásunk legyen mindig tapintatos és jóindulatú. Ne vágjunk vele senkit sem fejbe. Miközben másokat nevelünk, gyakran felismerjük, hogy sokszor mi sem felelünk meg saját elvárásainknak. Jó, ha ilyenkor elkezdünk szerényebbé válni, türelmesen kivárni az igazság halk beérését.
Persze a szavak nem elegendőek önmagukban a vámos talpra állásához. Fontos a jóvátétel is. Lukács evangéliumában a következő történet Zakeusé. A vámosé, akinek már neve is van, aki már nem csak beszél, hanem vagyona felét a szegényeknek adja, és a kötelező jóvátételen felül is kárpótolja azokat, akiket becsapott.
A töredelmes, alázatos ima és az Istenbe vetett bizalom fontos része egyéniségünk formálásának, mint ahogyan az ítélet és a dicsekvés a deformálásnak eszköze. Ma ez a rossz irányba formáló stílus lett divatossá. Fontos, hogy magunknak és a reánk bízottaknak is hangsúlyozzuk Isten emberré formáló erejét, mely a szelíd, alázatos lelkületű embert, mint az evangéliumi vámost is, felemeli, naggyá teszi.
