Pünkösd után 7. Vasárnap

2015. július 12. vasárnap, 20:17 | Írta: László atya

„Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.” (Róm. 15,4.).

Ha a postás levelet hoz, először a feladót szoktuk megnézni. Ki Küldte? Aztán – ha régen látott ismerős, türelmetlenül bontjuk fel: Mit üzen? Gyakran éri az a vád az Istent, hogy hallgat, hogy elfeledkezett rólunk. Pedig nem így van. Az egyház Isten postása. Rendszeresen hozza leveleit. Ma is felbontottunk egyet. Nekem-neked szól. Nem hallgat, nem néma az Isten. Szeret. Nem feledkezett el rólunk. Szól, tanít, utat-irányt mutat.

Igaz, másként szól, mint a köröttünk élők. Nem harsogja túl a lármát. Levelét, üzenetét napról-napra, hétről-hétre hiteles emberek által juttatja el életünk postaládájába. A Biblia 72 könyve, 72 levél, mely lefedi az emberi élet egészét, a születéstől, a nevelkedésen át, az ifjúkor szerelmén keresztül a hivatás, a házasság, az öröm és a bánat, a jólét és a szükség, az öregkor, a halál és az örök élet minden rezdülését.

Van, aki sohasem vette át Isten neki címzett levelét, pedig „okulásunkra, vigasztalásunkra írták”. Türelem és remény forrása. Az, hogy türelmetlen és pesszimista a nemzetünk és a világunk, annak oka részben éppen az át nem vett, fel nem használt isteni segítség. S aki mögött nincs ott a gondoskodó, megőrző Örök szeretet, annak elfogy a türelme, megkeseredik a reménye.

Az ikonosztázion képeket mellékel Isten leveléhez. Tanuljuk meg olvasni az írott szót és a festett képet és tanítsuk meg rá gyermekeinket, barátainkat is. Legyen ez olyan fontos, mint a betűvetés tudománya. Az örök élet alapjait rakjuk le ezzel. Az ikonok nem csak a Bibliát foglalják képekbe, hanem többet is adnak. Az egyház évezredes hitét, a Biblia hiteles magyarázatát. Szemüveget, az egyház szemüvegét adják a Biblia igazságaihoz, hogy értsük, és használni tudjuk azt, életünk iránytűjeként.

A mi Istenünk a türelem és a vigasztalás Istene. Nem az idegességé és a panaszkodásé. Aki ilyen, vagy nem olvassa rendszeresen Isten levelét, vagy rosszul olvassa. Aki a szeretet Istenével összhangban van, annak alapvető tulajdonsága a szentek derűje és békessége, mert a békesség Istenéhez viszi minden örömét és gondját.

A farizeus dicsekvő és tüskés. Lenézi, kineveti a vámost, ahelyett, hogy elfogadná és vigasztalná. Csapda ez nekem is-neked is barátom. Egy közösség istenképét, Istennel való kapcsolatának naprakész voltát jól jelzi a közösség tagjainak stílusa, a dolgok megközelítése. Türelmes, vigasztaló, vagy türelmetlen, ítélő, lenéző, dicsekvő egyházközségünk alap-beállítottsága? „Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”

Amikor nem fogadom el a másikat és megítélem, valójában magamról, istenkapcsolatom hiányos voltáról állítok ki bizonyítványt. Mert vigasztalni, elviselni az tud, aki folyamatosan fogja a kezét a gondviselő Istennek. Sokszor istenismeretünk hiányos. Megszokásból énekeljük énekeinket, helytelenül és értelmetlenül. Nem szégyen kézbe venni az énekes könyvet és újra olvasni, tanulni Istenünk üzenetét.

Mindez történik a remény megőrzésére. Jézus példát ad: Amikor megdicséri a százados, vagy a kánaáni asszony kitartó, alázatos hitét. Amikor bemutatja a tékozló felemelését a lehetetlen állapotában. Amikor beszél a csendben dolgozó kovászról, az apró, de nagyra növő mustármagról – mindig a hit erejéről, és az Istenben bízó ember reményéről szól. Aki Krisztussal lát, az nem vágyik nagyra. Az a kicsit is értékeli, és a növekedést az Istennek köszöni meg, nem pedig a saját vállát veregeti XXI. századi stílusban. Aki imádkozik, vagy imára tanít, az építeni fog, és elviselni képes terheket. Aki nem, az türelmetlenségében rombol és rövidlátóként hamar kétségbe esik.

Két szöcskéről olvastam, hogy versenyeztek, melyik a jobb. „Én vagyok!” – kiáltotta az egyik, és néhány ugrással a fa tetején termett. „Én vagyok!” – kiáltotta a másik, és máris a mező közepére tornázta magát. Kiabáltak egymásnak, de egyik sem hallotta meg a másikat. Estére berekedtek, elfáradtak, unalmas lett az üres dicsekvés. Visszamentek a fa alá. „Te vagy a legjobb!” – mondták kölcsönösen egymásnak, és újra barátok lettek.

Nekünk is le kell másznunk az önzés fájáról, és újra elfogadni egymást. Nem azért, mert mi olyan jók vagyunk, hanem azért, mert „Krisztus is elfogadott minket, Isten dicsőségére”!