Pünkösd után 8. vasárnap: Kenyérszaporítás (Mt.14, 14-22.)
2015. július 19. vasárnap, 11:06 | 
Írta: László atya
A kenyérszaporítás ószövetségi előképe a manna. Isten a hűséges népet a pusztában, a semmi közepén, hosszú időn keresztül táplálja. Miért? Mert szeretik őt. Mert szereti őket. Elizeus próféta száz emberével lakik jól húsz kis árpazsömléből, és még marad is. Miért? Mert Isten ügyében járnak.
Az ószövetségi előképek, az újszövetségi kenyérszaporítás, az utolsó vacsora csodája ugyanazt üzenik: Isten valóban szánja az éhezőt. Valóban szereti a gyermekeket. Valóban meggyógyítja a beteget. Isten szeretete nem elmélet, hanem gyakorlat. Krisztus követői sem elméletben szeressenek, hanem VALÓBAN! Krisztus követése a valós élet gondjainak enyhítése.
Tolsztoj írja egyik novellájában Petya és Szonja történetét. Gazdag szülők gyermekei. Erdei kiránduláson eltörik a hintó kereke. Az eső elől egy tanyára menekülnek. Uzsonnaidő van. A nevelőnő előveszi a vajas kenyeret és a kolbászt. A két helybeli gyerek felsír:”Anya én is éhes vagyok! Válasz: Nincs mit adjak nektek gyerekek.” Petya és Szonja odaadja az uzsonnáját. A nevelőnő pedig arról morog, hogy az Isten nem egyenlőnek teremtette az embereket. A gyerekek leckét adtak a tanítónak emberségből, szeretetből. A mindennapi kenyér mindennapi kötelesség.
A kenyérszaporítás történetének másik üzenete: soha nincs jogunk a pazarláshoz. Akkor sem, ha Isten adta azt, amink van. Jézus összeszedeti a maradékot az apostolokkal. Amikor – úgy harminc éve egy olasz újságíró arről írt, hogy az USA-ban kenyereket dobnak a szemétbe, ezt a következtetést vonta le: Ez a nép megszokásból vásárol, nem azért, mert éhes. Azóta Magyarországon is, Európában is sok a kenyér a szemétben. Nem a gyomrunk az üres, hanem a szívünk. A kidobott kenyér lelki szegénységünkről árulkodik. A világ gazdagabbik harmadához tartozunk. Tartozunk. Amikor pazarlunk, elfelejtjük, hogy a másik kétharmad éhezik!.
Hol a lelki gazdagság forrása? Az Istennél, aki alkotott. A használati utasítás nélkül nehéz jól használni a gépeket. Idős embereket kérdeztek meg, olyanokat, akik öregkorukban kezdtek el tanulni olvasni, hogy: Mi lesz az első könyv, amit elolvasnak majd? A Biblia! – volt a felelet. Mi ismerünk már minden betűt. Tudunk olvasni. Olvastuk már a Könyvek Könyvét? Ha nem, kezdjük el. Mert legyen bármennyi pénzünk, lelkileg szegények vagyunk nélküle.
Az evangéliumi szakasz harmadik üzenete: Becsüld meg a kicsit! Nevel minket ezzel a történettel Krisztus. „Csak öt kenyér és két hal. Mi ez ennyi embernek!” – mondják az apostolok. (Tízezer emberről van szó.) A mi kezünkben semmi. Isten kezében nemcsak elég a jóllakáshoz, de még marad is. A kicsi naggyá nő! De mondhatjuk úgy is: A kicsi nő naggyá! A kis események hordják a nagy dolgok csíráját. Kiskorban alapozódik a felnőtt ember Nobel-díjas egyénisége. Kicsiben kezdődik a nagy ember jósága.
Jézus nem engedi elkergetni a kis embereket, a gyermekeket. Aki gyermekként megtanul hinni, az felnőttként is könnyebben hisz. Ennek felismerése alakította ki az egyházban a gyermekkeresztséget. Aki gyermekként megtanul adni, az felnőttként is jószívű lesz. Aki a kicsinek tud örülni, az megelégedett, derűs ember lesz. Aki nem, annak a sok is mindig kevés lesz.
Végül: Jézus apostolaival oszttatja szét az ételt, és szedeti össze a maradékot. Amikor a történelemben hívő emberek osztották a javakat, akkor nem volt pazarlás és éhezés a világban. Amikor nem a hit, hanem a profit osztja szét a kenyeret, akkor sok van az egyik oldalon és éhség a másikon. Nekünk, Jézus mai hallgatóinak is kötelességünk a kenyérosztás és a pazarlás vigyázása. Ez egyik hitelesítője életünknek, annak, hogy Krisztus nyomában járunk-e? Ezért alakult ki az ősegyházban a lelki kenyér ünneplése után az agapé, a szeretetvendégség. Nagyobb ünnepeken ennek jelképes nyoma a miroválás ma is. Becsüljük meg a mindennapi kenyeret. A testit is a lelkit is. Ha több van belőle a szükségesnél, merjük továbbadni. Ez a dolgunk. Holnap majd gondoskodik Isten arról, ami szükséges.
