Húsvét után 3., a kenethozó asszonyok vasárnapja.
2015. április 19. vasárnap, 11:00 | 
Írta: László atya
„Szombat elmúltával, a hét első napján a sírhoz mentek az asszonyok. Kenetet vittek magukkal…” A korán kelők, a lelkiismeretesek, a hálás lelkületűek, a figyelmes szeretettel élők azok, akiknek különös kegyelemben van részük. Akik tudják, mi a kötelességük, és teszik azt akkor is, ha ezért lenézik, kinevetik őket. Teszik akkor is, amikor senki nem teszi. Teszik akkor is, amikor ez meghaladni látszik erejüket.
Kenetet visznek magukkal, mert nagypénteken nem volt idejük megkenni Jézus testét. Miért fontos ez? Az olajjal való megkenés a keleti ember gondolkodása szerint az élőnek erőt, szépséget, egészséget ad. A halott testet tartósítja. De nem csak a testet, Amíg a halott keresi a helyét az alvilágban, a holtak országában, addig a kenet tartósítja a földi örömöket, így könnyebb a halottnak a beilleszkedés a túlvilági életbe.
Nem tudhatták, hogy az élet tartósítása már megtörtént. Végleg. Jézus tartósította. „Legyőzte halállal a halált…” Így ők siratókból, szomorú kötelességtevőkből a feltámadás, az Élet örömhírvivőivé válnak. Mindenki, akit a szeretet szolgálatra indít: akár élők, akár holtak szolgálatára – ápolás, tanítás, betegség, magány – ugyanazt az utat járja, mint a kenethozók. Ugyanarra az örömre számíthat, mint ők.
A ma kenethozói nem a sírokhoz, hanem a ma lelki halottaihoz, a szeretet hiányban élőkhöz, a reményvesztettekhez mennek. Nekünk is korán kell kelnünk, mert fontos ez a szolgálat, sok emberhez kell eljutnunk. Kövek vannak úrközben, melyek eltakarják a lelkek szomorúságát. Ezeket el kell hengeríteni. A magunk köveit: lustaság, kényelem, nemtörődömség. Senki sem végzi el helyettünk ezt a munkát. Ki korán kel, aranyat lel – tartja a mondás. A szeretet, az öröm, a hatékony élet aranyát találjuk meg.
Követ hengerít mások lelki sírja elé a bánat, a reménytelenség, a betegség. Nem véletlen, hogy a szentatya fontosnak tartotta a keresztény reményről írni enciklikájában. Ezek a kövek csak Krisztussal, az egyház imájába bekapcsolódva mozdíthatók el. Mint Krisztus sírjának köve: a feltámadás erejétől és nem az asszonyok kívánságától mozdult el. Azért, mert tegnap még ott volt a kő a másik lelke előtt, ne álljunk meg. Induljunk el hozzá. A hit és a szeretet képes elmozdítani a bánat, reménytelenség, magány… köveit.
Mi van a kő mögött? Jézus sírjában egy új világ üzenete vár ránk. Angyal szava. Örömhír. A feltámadás fénye. Derű, béke, remény minden embernek. Ez nem látszik messziről. Ehhez közel kell menni, le kell hajolni. Akkor értettem ezt meg, amikor Jeruzsálemben megláttam Jézus sírját. Éppen csak akkor a nyílása, hogy mélyre hajolva egy ember befér rajta. Egy hatalmas, díszes bazilika takarja. Egészen addig, amíg ebbe az egyszerű, kőbe vájt barlangba be nem lép az ember, nem érti, az üres sír hatalmas erejét. A csillogás, a szokások sok mindent eltakarnak. A hit tudásra, tapasztalásra épül.
„Menjetek, adjátok hírül…” Ez olyan hír, amelyet nem szabad elásni. Tovább kell adni mindenkinek. A háromszor megtagadó Péternek, a kételkedő Tamásnak, a szomorú emmauszi tanítványoknak… Bármilyen kicsik vagyunk is, ez a hír általunk nagy embereket, világokat képes megmozdítani. Itt van Péter. Talán még soha nem futott felnőtt életében, hiszen az keleten ma is gyerekes dolognak számít. Ha esetleg futott is, biztos, hogy ezt nem asszonyok szavára tette.
Péter futásában benne van a hite. Benne van hatalmas várakozása. Nem érhet véget így a Jézussal való kapcsolata. Nem lehet annak vége a háromszori tagadás. Futott, mert hitt, mert hinni akart. Sok Istentagadó van, aki vár egy jelre, egy üzenetre: gyere, nézd meg. Betegágynál, elrontott életek zsákutcáiban sokszor láttam azt az örömöt, amit a megbocsátó, újra esélyt adó Istennel való találkozás lehetősége váltott ki bennük. A mi szavunkra csak megmozdulnak.
Tudnunk kell félreállni. Hagyni, hogy ki-ki maga keresse meg a neki való bizonyítékot. Van, akinek az angyal lesz a hitelesítője. Van, akinek az üres sír. Másnak a szépen összehajtott kendő, mely Jézus fején volt, vagy a síri lepel. Üzeni mindez, hogy Isten nem kapkod. A feltámadás rendben történt, Egy Isteni Rend megtervezett része volt. Itt nincs sietség. Isten ideje végtelen. A kendő az örök élet, az Isten rendjének, a feltámadásnak a pecsétje.
Nagyon szerettem szülőfalumban, hogy a temető körbevette a templomot. Így nem szomorú a temető. Mert a templom a feltámadás hírmondója. Harangja az angyal szava: Feltámadt.. legyőzte a halált…, a sírban lévőknek életet ajándékozott! Templomból szeretteink sírjához, a síroktól a templomba vezet az utunk. Kettős üzenetet hordozunk.
Mindannyian meghalunk. Jézus is ezen az úton ment át, mint ember. Mi sem kerüljük ki. Ne légy hát felelőtlen ember. Készülj arra, ami biztos, hogy elérkezik!
Feltámadunk! Ahogyan valóság az egyik, ugyanúgy valóság a másik is. Ha Istennel éltünk, vele támadunk fel az örök életre. Ha nélküle, akkor nélküle folytatódik életünk – remény nélkül.
Beszéljünk mindkét valóságról szeretteinknek, a ránk bízottaknak, a körülöttünk élőknek! De mindig a feltámadás hitével beszéljünk földi életünk mulandóságáról. Így leszünk a kenethozók méltó mai utódai!
