Nagyböjti sorozat Krisztus szenvedéséről I.: A szenvedés értelme.
2015. február 22. vasárnap, 13:37 | 
Írta: László atya
Miért szeretünk hegyet mászni? Hiszen tele van fáradtsággal, törődéssel, költséges… Mert legyőzni a hegyet, felülről nézni, látni a dolgokat, megérteni az összefüggéseket – nagyon jó, minden fáradtságot megér.
A nagyböjtben felkapaszkodunk Krisztussal a Golgota hegyére. Mit akarunk látni jobban? A szenvedést. Azt akarjuk a helyére tenni, megérteni. S ezt itt és most lehet megtenni. Krisztus élete, szenvedése – a miénk is. Ez a megváltás útvonala. Nem lehet kikerülni.
Az első tanulandónk, útravalónk a Golgota megmászásában, hogy Isten nem kész világot alkotott. A világ fejlődésre lett programozva, alkotva, s benne az ember szabadnak lett teremtve. Vagyis mi vagyunk a fejlődés irányítói. Rajtunk áll, hogy életünk, világunk hová fejlődik.
Ennek a fejlődésnek része a szenvedés, de úgy vagyunk vele, mint az egér, amikor bemászik a zongorába. Rengeteg húr, össze vissza. Érdekes és érthetetlen. Hát még ha megszólal! Nem csak, hogy nem érti a csodálatos harmóniát, amelyért oly sokan, oly sokat képesek áldozni, hanem fejvesztve menekül előle. Miért? Mert ez a fajta zene, annak összhangja – emberi képességeket igényel.
A szenvedés Isten titka, a halállal együtt. Egészen megfejteni nem tudjuk. A hit nem színről színre látás. Az biztos, hogy ha Krisztus beiktatta az életébe, akkor az nem felesleges, hanem Isten terve szerinti része az emberi életnek. Feladata van az örök élet útján. A golgotán – ahová most indulunk – Jézus Krisztus találkozott a szenvedéssel, s megmutatta, hogy milyen áldás fakadhat belőle.
Ott két táborra szakadt az emberiség. A szenvedésben az egyik a jobb latorral együtt imádkozik. A másik fele a bal latorral együtt káromkodik. Csak az, aki Jézussal issza ki a szenvedés kelyhét, találja meg a kehely alján az élet igazgyöngyeit.
Ha valakit igazán megkedvelünk, vagy valakivel hosszabb időt töltünk életünk során, akkor kérünk tőle egy neki tetsző képet emlékül ez a kép általában mosolygós kép szokott lenni. Így teszünk mi, emberek. De Jézus nem így tett. Ő – szeretete emlékéül – a keresztet hagyta ránk. Ezzel azt üzenve, hogy a szeretet a szenvedésből is tud boldogságot teremteni.
Ezért érdemes komolyan elmélyedni Krisztus keresztjének tanulmányozásában, mert azt megértve fogjuk érteni saját életünk keresztjeit is. Őt látva keresztet hordozni, tanuljuk meg mi is a kereszthordozás tudományát. Zelk Zoltán írja betegágyán: „Ha az Isten megrázza az életed fáját és lehullanak levelei, mi mást akar ezzel, minthogy a megritkult lombokon keresztül jobban lássad az eget!”
Ezzel az alapvetéssel induljunk el a böjt vasárnapjain Jézussal az utolsó vacsora terméből az Olajfák Hegyére. 10 óra tájban indul tanítványaival, a Kedron patakán át. Ez Absalon völgye. Itt menekült a lázadó fiú apja, Dávid elől. Itt is hal meg. Különös ellentét. A lázadó fiú, aki elherdálja az örökséget, s most Krisztus, aki azért jön, hogy az Ádám elherdálta örökséget visszaszerezze: az örök életet.
Mit tesz Jézus az Olajfák Hegyén? Életében egyetlen egyszer – énekel. A választott népről írják le, hogy a fogságban nem énekeltek, hallgattak. Jézus eddig nem énekelt. Most már igen. Nem idegen tőle a szenvedés, sőt éppen ez szabadítja fel lelkét. Ez az ének azt jelenti: „Igen Atyám, legyen meg a te akaratod.” A lélek felszabadul. Énekel. Felemelkedik Istenhez. Helyrehozza ezzel a sok Istent bántó durva szót. Zsoltárt énekel, túlharsogva az istentelen lármát.
Három apostolt visz magával egy kicsit távolabb: Pétert, Jakabot és Jánost. Az Úrszínváltizás tanúit. Fény után legyenek tanúi a szenvedésnek is. Velünk is így tesz. Magához vesz az örömben, hogy legyen miből meríteni a bajban. Ha hív, menjünk, mert szükségünk lesz az együtt töltött idő erejére. Vele mi is ki tudjuk majd mondani: Igen atyám, legyen meg a te akaratod!
Vért izzad. Miért? Múlt és jövő minden bűnét együtt látja. Káin vétkétől a világháborúk pokláig. Nem akkor szenved legjobban, amikor megostorozzák, és felfeszítik. A gumifáról írják, hogy akkor adja legbővebben nedvét, ha nem sebzik meg. Ha belülről dolgozik. Krisztus is több vért veszít most, amikor nem sebzik meg kívülről. Belülről fáj neki minden bűn.
Így kezdődik Jézus harca a szenvedéssel, a bűnnel. Vérét nem arra használta, hogy kioltsa a bűnt. Nem akarta az embert a jóság robotjává programozni, elvéve szabadságát. Szabadnak hagyott, hogy szabadon is őt, a Jót válasszuk. Itt hagyta egyházát és minket, hívő embereket, hogy harcát folytassuk. Szenvedésben. Gondban és örömben – az életért, a tisztább, szebb, jobb világért.
Nekünk is virrasztani kell, s nem elaludni. Nekünk mondja: Keljetek fel, ébresszétek fel lelkiismereteteket, változtassátok meg életeteket. Azzal a tekintettel küld majd haza minket a liturgia végén, amellyel tanítványaira nézett, és azt kéri: tudjunk virrasztani vele! Ne aludjunk el az élet fontos pillanataiban. Ne nézzük életünket más szemmel. Csak az övével.
