Pünkösd után 29. vasárnap. A tíz leprás meggyógyítása (Lk 17,12-19.)
2014. december 27. szombat, 14:01 | 
Írta: László atya
Krisztus korában a lepra nem egyszerűen csak egy gyógyíthatatlan, fertőző betegség volt, hanem a betegségek betegsége. Teljes kitaszítottság a társadalomból, a templomból, a családból. Isten különlegesen súlyos büntetésének tartották. Jób a „Halál elsőszülött gyermekének” nevezi. Mózes törvénye alapján, aki leprás lett, annak el kellett hagynia családját, otthonát. Fedetlen fejjel kellett járnia. Mindenki elkerülte őket. Így nem maradt más társaságuk, mint a többi leprás.
A nyomorúság pedig minden rendű és rangú embert, származásra való tekintet nélkül összehozott. A közös sors összeforrasztotta őket. Így lehetséges, hogy a Jézussal találkozó tíz leprás közül az egyik szamaritánus, a gyűlölt nép fia, és mégsem vetik ki maguk közül. Összeforrasztotta őket az a tudat, hogy mindannyian törvényen kívüliek. Lágerekben, száműzetésben alakulnak ki ilyen kapcsolatok, barátságok, melyek szabadon elképzelhetetlenek lennének.
Ami még nagyon fájó volt a leprások számára, ha valakivel találkoztak – legyen az a legkedvesebb ismerősük, házastársuk, gyermekük – annak nem mondhatták, hogy „Gyere ide!”. Azt kellett kiáltaniuk, hogy ők fertőző betegek, és menjenek el a közelükből. Ekkor érkezik valaki, aki elől nem kell elfutni. Akinek lehet azt mondani, hogy „Gyere ide!”. És Jézus visszaadja az egészségüket. De ez e kisebbik része a jótettének. A nagyobbik az, hogy már nem kitaszítottak, megvetettek, elűzöttek többé. Haza mehetnek, van már otthonuk, hazájuk, barátaik, családjuk. Ez az igazi csoda.
Hogy ez valóban megtörténhessen, Jézus nem engedi őket egyszerűen csak szélnek, hanem a templomba, a papokhoz kell menniük. Még egy ideig együtt kell maradniuk. Jézus irányba állítja őket. Visszatérni a társadalomba, a családba nem elegendő csak testi gyógyulás. Meg kell gyógyulni lelkileg is. A jobb-lét első lépéseit Isten iránytűjével kell megtenni.
Amit ezek a beteg emberek megéltek betegségük miatt testileg, azt élte meg az egész emberiség a bűn miatt lelkileg. Az első bűn fertőzötté tett mindnyájunkat. Örököltük őseinktől a kitaszítottságot, hontalanságot. A legkülönbözőbb emberek verődtek össze a történelem országútján. A Megváltót várók sokasága. Sokszor kitaszítottként éltek, de várták a Messiást. És ekkor jön Jézus. Ahogyan Isten ezt az első bűn után már megígérte. Érkezésének nagyságát, súlyát mutatja Karácsony meghitt, egész világot átszövő ünnepe. Gyógyulást hozott mindenkinek. Pogánynak és hívőnek egyaránt. Van már otthonunk, testvérünk, Atyánk. Van hazánk itt és odaát. Nem kell menekülnünk egymás elől.
De ahogyan a leprások sem egyformán élték meg gyógyulásuk örömét, ugyanúgy a történelem során az emberiség is sokféleképpen tapasztalta meg, hogy van gyógyszere a bűn fertőzésére. Voltak és vannak sokan, akik úgy gondolják, hogy ez jár nekik. Mint a kilenc zsidó, aki meggyógyult. Sőt, még további elvárásaik vannak Istennel szemben. Megrendelik a jólétet, a bizonyítványt, a sikereket, egészséget és még ki tudja mit. La Fontaine meséje a farkasról és a gólyáról éppen ezt példázza. A farkasnak torkán akad a csont. Majd meg fullad. Könyörög a gólyának, hogy hosszú csőrével vegye ki. A gólya kiveszi a csontot, és a farkas meg sem köszöni. Amikor ezt a gólya szóvá teszi, rámordul: „Örülj, hogy amikor a fejed a számban volt, nem haraptam le!”
Karácsony után ne felejtsük el a lényeget. Ezen a vasárnapon a hálás lelkületet. A hála a szív emlékezőtehetsége – mondja a bölcs. Ellensége a kevélység, nagyképűség, vallási felsőbbrendűség, büszkeség, gőg. Segítője, megőrzője a gyakori ima. Amikor Istent dicsérem, megőrzöm a szívem és a szemem érzékenységét az ő csodáira. Mindennapi imám vigyázza bennem Isten nagyságát. Segítségével nem képzelek magamról sem többet, sem kevesebbet, mint amennyi vagyok. Elkerülöm az elbizakodottságot és a kétségbeesést.
Nem divat manapság a hálás lelkület. Folyamatosan fertőz a világ. Minden azt sugallja, hogy a saját vállunkat veregessük meg, ha valamit sikerül elérni. A visszatérő leprás, a szamaritánus arra figyelmeztet minket, hogy először Isten vállát veregessük meg. Akik igazán maradandót, nagyot és jót alkottak ezen a világon, a történelem során, azok így cselekedtek. Amikor gyermekeinket imára tanítjuk, a hálás lelkületet alakítjuk ki bennük. Ez nekünk is kamatozik, hiszen öregkorunkban a szívük emlékezni fog arra, mennyi jót kaptak tőlünk.
A hála minden igazi ünneplés alapja. Hálásak vagyunk nemzetünk nagyjainak, amikor megemlékezünk róluk nemzeti ünnepeinken. Hálásak szentjeinknek, amikor megünnepeljük őket. Hálásak szüleinknek, testvéreinknek, amikor névnapjukon, születésnapjukon felköszöntjük őket. Hálásak Istennek, amikor megemlékezünk arról, milyen nagy dolgokat tett értünk. Ezért nem elég azt mondani a karácsonyról, hogy a szeretet ünnepe. Igaz, de ez csak fél igazság. Karácsony nem egyszerűen a szeretet ünnepe, hanem az Isten szeretetének az ünnepe. Erre a szeretetre válaszolunk mi is egymás iránti szeretetettel. Isten ajándékára, Jézus Krisztusra válaszolunk mi is ajándékokkal. Amikor a karácsonyfa alól hiányzik az ima, amikor karácsonyból kivesszük az Istent, akkor elszegényedünk, lelkileg hálátlanná válunk. Valaki meggyógyított, és nem neki köszönjük meg. Jó lenne, ha ebben az esztendőben tiszta szívből köszönnénk meg Isten a karácsonyfa alatt nemcsak egymást, hanem Isten legnagyobb ajándékát, Jézus Krisztust is.
